Szülőség: olykor olajozottan futó, máskor elakadó, kanyargós vonatút

Valójában az ember pedig ott tart szülői pályafutásának hajnalán, hogy még azt sem tudja, mit nem tud. Csak keressük a válaszokat: Miért sír a gyerek? Miért nem akar enni? Miért nem tud elaludni? Állandóan felkel, fél óránként ébred… miért? Folyton „hisztizik” valamiért, ezt nem lehet már elviselni, miért történik ez? Mit csinálok rosszul? Mit kellene másképp csinálnom? Mások hogyan oldják ezt meg?

A szülőség egy utazás

Most képzeljük el, hogy utazunk. Az ember ül a vonaton, utazik valahová, majd a pálya közepén – mindenki számára váratlanul -, egyszer csak megáll a vonat. Az ember csak ül a székén és vár. Nem tudja mi miatt, de a vonat áll. Ő pedig egyre feszültebb, és nem tudja meddig kell még ott ülnie. Mikor indul már tovább a vonat és hogyan ér így oda, ahová igyekezett?

Majd végre hirtelen elindul a vonat, és az utazás folytatódik. De az érzés, ami abból a tehetetlenségből fakadt, hogy nincs kitől kérdezni, és nem tudom, mi miatt vagyok abban a helyzetben, amiben vagyok, velünk marad.

Utólag tudjuk csak meg, mi miatt volt az az órákig tartó várakozás: JA, hogy leszakadt egy felsővezeték. JA, hogy túl forró a sínpálya, JA, hogy a viharos időjárás tette lehetetlenné a továbbhaladást. A válaszok késleltetett megérkezése nem csak érzelmileg nehéz, hanem akár el is bizonytalaníthat bennünket abban, mit hogyan tegyünk.

“A szülőség valójában egy hosszú utazás! Néha mi vagyunk a masiniszták és tudjuk az elakadás okát, máskor épp utasként zötykölődünk a szülőség vonatán és őrjítő helyzetekbe kerülünk. Hiszen a legelőrelátóbb ember sem képes minden helyzetre felkészülni!”

A vonat pályája kötött, éppúgy, ahogy a szülőség kanyargós útja is az. Csak hát letérni róla nem lehet. A sebességet, a rajta megtett utat szabályozhatjuk ugyan, de még így is sokféle módon éljük meg. Van, aki végig sodródik, van, aki hátradől és élvezi az utazást, sőt olyan szülő is van, akit egy másik vonat jobban érdekel.

És ha nem indul a vonat?

Mint minden utazás során, itt is lehetnek, sőt vannak is olyan pillanatok, amikor valami megreked. Beakad. Nem megy. Ilyenkor bosszankodhatunk, mérgelődhetünk, mutogathatunk, hogy ki miatt, mi miatt nem megy. De ettől a vonat sajnos még nem mozdul. Mi magunk viszont egyre frusztráltabbá, csalódottabbá és magányosabbá válunk.

Mi lenne, ha ekkor egy pillanatra kipillantanánk az ablakon? Lehet ezt az időt arra használni, hogy megnézzük, mi is vesz körül? Lehet azt mondani, hogy igen, ez a vonat nem úgy megy és nem azt teszi, amit én szeretnék, és tényleg nem is értem, miért nem megy?! Megállapítani, hogy „huh, ez most nagyon nehéz nekem”?

Adj egy röpke pillanatnyi időt annak, hogy rápillants magadra ebben a helyzetben! Honnan is jön a tehetetlenség érzése? Valóban ennyire fontos a haladás, a megérkezés? Vagy képes vagy kibírni ezt a láthatatlan ideig tartó várakozást és csak jelen lenni? Képes vagy együtt lenni a saját nehéz érzéseiddel? Dönteni arról, mire használod fel ezt az időt, ami egyébként egyben lehetőséget is rejt, ha észreveszed?

Ha nem megy a vonat, csak állj meg! Nézz körül, miként vagy jelen ebben a helyzetben, tekints magadra kívülről! Próbáld meglátni, hogy is vagy éppen jelen abban a pillanatban a gyermekeddel.

Néha azért áll meg a vonat, mert a gyermeknek valami még nem megy. És valljuk be őszintén, ilyenkor a gyerek és a szülő is feszült, frusztrált, dühös, elkeseredett, kimerült. Milyen jó lenne, ha ilyenkor a szülőség vonatán bemondanák: FELSŐVEZETÉK-SZAKADÁS MIATT ELŐRELÁTHATÓLAG 2 ÓRA MÚLVA INDULUNK. Micsoda megkönnyebbülést hozna, ha tudhatnánk, mi miatt állunk éppen, de hamarosan haladhatunk tovább.

Ma már egészen sok ilyen hangosbemondó vesz minket körül: internetes források, Facebook csoportok, könyvek, aktuális irányzatok, amik mind-mind e rendkívül új élethelyzet magyarázatát tűzik ki célul és adnak hozzá információt. Ez nagy segítség is tud lenni, ha épp illeszkedik a mi járatunk irányához. Máskor pedig nagy átok, mert azt éreztetheti: kizárólag egyetlen megoldás, üdvözítő út létezik.

Pedig mindenki vonata kicsit máshová és máshogyan kanyarog. Nincs egyetlen helyes útiterv. És ha néha kisiklunk, vagy baj van a sínekkel, érdemes olyan segítséget kérni, ami erőforrásainkat mobilizálja és a bizonytalanságunkban biztos támaszul szolgál. A csecsemő-kisgyermek konzultáció ilyen segítséget jelenthet: a találkozók során mindig együtt görgetjük el a sínekre hullott akadályokat, együtt keressük a ti saját hangosbemondóitokat, vagy együtt váltunk vágányt.

Fülöp Kata
Csecsemő- szülő kapcsolati konzulens, képzésben lévő családterapeuta, pszichológus és pszichológia szakos tanár